Előszó
Alice szemszöge
Egyszer
volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, aki az apja által
létrehozott királyságban élhette mindennapjait. Ez a kislány
volt a világon a legboldogabb, és semmire nem vágyott. Azonban az
apa vágyott valamire, de nagyon: a szerelemre. Hamarosan rá is
talált egy szőke, hamis mosollyal rendelkező nő személyében,
akinek két horrorisztikus gyermeke volt. A kislány királysága
lassan kezdett összeomlani, de örült az apja boldogságának, aki
rövidesen elvette a nőt. Azonban arra senki nem gondolt, legalábbis
ő nem, hogy az édesapa karambolozni fog egy éjszaka, amikor a
második műszakjából ért volna haza. Természetesen végrendeletet
nem hagyott, hiszen fiatal volt, így minden értéke és a szeme
fénye is – a legnagyobb bánatára – a nőre maradt. És a
tündérmese itt véget ért.
Az ágyamon
feküdtem, és ezen gondolkodtam, amikor a telefonom csörögni
kezdett. Lassan, kénytelenül feltámaszkodtam, és a kijelzőre
pillantottam.
Basszus.
Eldőltem,
és fogadtam édes, örökbefogadott testvérem hívását, aki az
egy szinttel lejjebbi, volt szobámban meresztette a valagát, így
nekem a padlás maradt.
- Denise. Ismét. - erőltettem mosolyt a számra. - Finom volt a nutellás kenyér?
- Alice! Hozz még kettőt. Éhes vagyok! - rikácsolta.
- Anyád megtiltotta, hogy édességgel tömjelek. De van gyümölcs.... - próbálkoztam.
- Ha elmondod neki, esküszöm eltöröm a két kis jellemtelen, pipaszár lábad! Ne húzz velem ujjat! - ordította, majd a vonal megszakadt.
Milyen
stílusos.
Körbenéztem
a kopott falakkal szegélyezett szobámban. Már csak egy év. Már
csak egy év. - ismételgettem magamban, majd felálltam.
A konyhában
igyekeztem vékonyan kenni a kenyérre a tömény csokoládét, és
magamban dúdolgattam. But if i had you...you.. you...
- Alice! - szólalt meg mögülem egy éles hang, mire a kés kiesett a kezemből és én összerezzentem. - Rossz a lelkiismereted? - érdeklődött Ursula.
Mit
ártottam ma is nekik? Miért nem tud egyszerűen békén hagyni? NEM
akarok társalogni!
- Igen? - kérdeztem kedvetlenül, és megfordultam.
Kitágult
pupillákkal bámultam rá. Úgy éreztem, hogy valami mocsári
szörnyet látok. Ursula arcán vastagon ült valami zöld dzsuva,
hajában csavarók voltak és csak egy kis rózsaszín köntös fedte
a testét.
- El kell menned nekem nézni valami szexiiii ruhát! - tette csípőre a kezét. - Vakrandim lesz! És semmi normális cuccom nincs!
- Mikor? - leheltem. A vizuális élménytől még mindig nem tértem magamhoz. Szegény srác!
- MOST!
- A szemöldököd is szedd ki! - csúszott ki belőlem.
- Tessék!?
- Összenőtt... - haraptam az alsó ajkamba, és átkoztam magam, hogy megszólaltam.
- Látom nem szereted a fizetésed.
Ja,
hogy arról a heti 200 dollárról beszél, amiért mindennap délután
2-től este 8-ig melózom a saját apám éttermében? Minő
nagylelkű.
- Ugye adsz a ruhára pénzt, mert nekem nincs már. - tudattam vele a „szörnyű” tényt.
- Olyan egy élősködő vagy! - húzta fel az orrát és elvonult. Majd megfordult. - Egyébként én is szeretlek, tesóóó! - gúnyolódott.
- Most akkor...?
- Felmegyek a pénzemért, te gyökér! - kiáltotta sértődötten, és felbaktatott a lépcsőn.
Megráztam
a fejem. Igazán elvihetne innen egy szőke herceg. Vagy egy Adam
Lambert... Ráadásul holnaptól vége van a nyári szünetnek. Én
pedig még egy kötelezőnek sem álltam neki. Éljen.
Adam
Lambert szemszöge
A
szobámban táncoltam a gyönyörű és tehetséges és abszolút
példakép Christina Aguilera számára, és énekeltem teli
torokból: So thanks for making me a fighter....!!!
Imádom az életem, imádom a munkám, és most már... - néztem a
hatalmas, plafonig érő tükörbe – a külsőmet is imádom. Ez
a fekete haj igazán jó választás volt – dicsértem meg
magam gondolatban, és szinte éreztem, ahogy vállon veregetem
magam.
Dörömbölés rázta meg az idilli pillanatom. Lehalkítottam a
zenét.
- Szabaaad! - forgattam meg a szemem.
- Na végre, hogy meghallottad. - állított be anyu.
- Na, mizu? - érdeklődtem, hiszen nem sokszor szokott zenehallgatásom közben megzavarni.
- Nem akartunk apáddal felzaklatni, így az utolsó pillanatra hagytuk, de...
Elakadt a lélegzetem. Ez nagyon-nagyon-nagyon rosszul kezdődik.
Talán késik a fellépőruhám? Ryan Seacrest lemondta az interjút?
A népszerűségem megtört? Valaki kikövetett a twitteren?!
- De? - sürgettem.
- Beírattunk a helyi középiskolába leérettségizni! Mert mi úgy gondoljuk, hogy egy embernek, hogy felnőtt lehessen, elengedhetetlen az érettségi. És úgy emlékszem, te is megígérted, hogy befejezed az iskolát, ahogy beindult a karriered.
- Te most ugye viccelsz velem? - kerekedett el a szemem. - Anyuu, 25 millió dollár van a bankszámlámon, saját albumon van, világméretű rajongóköröm, és egy zenekarom... NEM IS LEHETNÉK ENNÉL FELNŐTTEBB! - emlékeztettem ijedten a tényre.
- Megígérted. Itt vannak a tankkönyveid – nyújtotta át a kitömött táskát, amely eddig a vállán volt. - Barátkozzatok.
- Ezt nem teheted! Ki fognak nézni! Mindenki a nyakamon fog lógni!
- Tommy veled lesz – biztatott.
- Tommy tudott róla? A büdös áruló!
- Szerinte jó buli lesz! És édesem, szereted a figyelmet, nem? - mosolyt erőltetett az arcára. - És talán találkozol valami helyes lánnyal...
- Nekem nincs szükségem barátnőre! Nem akarok újra iskolás lenni! Nem emlékszel, hogy mennyien cikiztek a vörös hajam miatt?! Kész csoda, hogy lelkileg ép 20 éves lett belőlem!
- Nos, Adam, akkor még nem volt 25 milla a számládon, és egyébként is! Már fekete a hajad – mutatta fel a hüvelykujját, s becsapta az ajtót maga mögött.
Sokkosan bámultam az iskolatáskát, és azon gondolkodtam, hogy
Tommy-t milyen módszerekkel fogom kicsontozni.
